4. fejezet   / Úszás /

- Zayn? – szúszogtam még egyet, majd a pánik felülkerekedett rajtam. Megláttam az utolsó buborékokat, amik a felszínre úsztak, a víz pedig ismét tükörsima lett.

Megijedtem. Nem voltam benne biztos, hogy mit is kéne most tennem, de azt tudtam, hogy sietnem kell. Levettem a cipőmet és ismét a stég végéhez szaladtam. Egy nagy levegőt vettem, majd a fiú után ugrottam a tóba. A landolást követően kicsit meglepett a tény, hogy a víz nagyon mély és hideg, nem beszélve a koszosságáról. Nem láttam semmit, ezért tapogatózni kezdtem körülöttem. Végig futott az agyamon, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, és túlélem, hálát adok anyáéknak, hogy öt éves korom óta kötelező jelleggel rakják tele a napomat úszóedzésekkel.

Ahogy ott kapálóztam a tó mélyén, folyamatosan Zayn járt a fejemben. Nem tudtam, hogy él- e még, és hogy jól van-e. De ami a legfontosabb, minden az én hibám. Ha nem idegesítem fel, és nem vagyok ilyen elítélő vele, talán ez az egész szerencsétlenség meg sem történt volna. Reszketek. Ennek nem csak a rettentően hideg víz az oka, hanem a tudat, hogy esetleg nem találok rá.

Már kezdtem feladni a reményt, így magam elé csaptam egyet, mikor megérintettel egy kezet. Elkezdtem a feje irányába matatni, kivenni, ki lehet az. Mikor elértem a célom, és a kezem a hajába túrt, közelebb húztam magamhoz, majd kinyitottam a szememet. Zayn volt előttem. A szeme nyitva volt, látott engem, de tudtam, hogy már a fulladás határán van, oxigénhiányos állapotban. Gyorsan magamhoz szorítottam, ellöktem magam a talajtól és a felszínre úsztam.

- Zayn? Jól vagy? – kérdeztem tőle, miután a víz felszínére bukkantunk. Egyből a part felé vettem az irányt, ami meglepően messze volt tőlünk. Tudtam, hogy az előző tudakolózásom csupán egy költői kérdés, mivel a fiú nincs magánál, így egyre jobban igyekeztem.

A parthoz érve Zaynt megpróbáltam a stégnek dönteni, hogy amíg én kimászok, ne süllyedjen ismét a mélybe. Miután sikeresen felkapaszkodtam a korláton, bemásztam, s egyből a kezéért nyúltam.

- Nehezebb vagy, mint aminek látszol. – jelentettem ki, mialatt megpróbáltam kihúzni a vízből. Kissé nehézkesen, de megoldottam a problémát, Zaynt pedig a fából összetákolt építményre fektettem.

Nem lélegzett. Az arca hófehér volt, a szeme alatt lila karikák jelentek meg. Az addig kék ingjéből már csak barna, iszapos foszlány lett. A gatyáját a vádlijánál ás a combjánál is kisebb- nagyobb szakadások díszítették.

- Biológia óra. – kezdett kattogni az agyam. – Újraélesztés. Tedd a kezeid a szíve fölé. Nyomd meg huszonnyolcszor, majd fújj levegőt a szájába, mialatt az orrát befogod. Oké. Menni fog. – hajtogattam magamnak bíztatás gyanánt.

Már öt perce csináltam, de Zayn még mindig nem préselt ki magából semmilyen életjelet. A könnyeim csak úgy záporoztak, és teljesen összeomlottam. Megöltem egy hírességet, egy jó embert. Ő megpróbált kedves lenni hozzám, de én csak lenéző viselkedést tudtam felé mutatni. És itt már nem bírtam magammal.

- Zayn! – ordítottam.  Az irántam érzett düh és a kétségbeesés kombinációjának köszönhetően egy hatalmasat vágtam  izmos, iszapos mellkasára. A fekete, borzas hajú teremtés az oldalára fordulva köhögni kezdett. Melegség öntött el, megkönnyebbültem, hogy mégsem hagyott itt, s tért át egy szebb világba. – Jól vagy? – sietve hajoltam hozzá, segítséget nyújtva neki, hogy fel tudjon ülni. Ő azonban nem tervezte, hogy most felkeljen. Egy gyors mozdulattal elkapta a vállamat, maga mellé rántva. Egymás felé fordulva, közvetlen közelből csodáltuk a másik szemeit.

- Köszönöm. – próbált meg mosolyogni, majd a már félig száraz hajamat kisöpörte az arcomból.

- Psztt. – ültem fel. – Most jobb lesz, ha egy nagyon picit pihensz. – mondtam, majd a padnak támaszkodva öleltem át a földön fekvő, kihűlt fiút.

A nap már lassan kezdett nyugovóra térni. A táj, ami elénk tárult erről a kis építményről, varázslatos volt. Az égboltot narancssárga és vörös csíkok cifrázták, aminek egységét csak egy- két szürke, éjszakát jelző felhő bontott meg.

- Gyönyörű, nem igaz? – hallatszott Zayn hangja, aki már két órája a kezeim közt feküdt. Egy pokróccal takartam le, hogy egy kicsit felmelegedjen.

- Nagyon szép. – mosolyogtam. – Rendben leszel?

- Igen. Sokat jelent, amit értem tettél. Nem mindenki ugrott volna utánam.

- Dehogynem.

- Moment in time i’ll find the words to say, ( Időben meg fogom találni a szavakat )

  Before you leave me today. ( Mielőtt ma elhagynál )

  Flashing lights in my mind, ( Villanások maradtak a fejemben )

  Going back to the time, ( Visszamegyek az időben )

  Playing games in the street, ( Az utcán játszok )

  Kicking balls at my feet. ( Rúgom a labdát )

  Dancing with my toes, ( Játszok a lábammal )  

  Standing close to the edge.  ( Közel állok a határhoz )

  Theres a pile of my clothes,  at the end of this pew. ( A ruhám ott van a pad végén )

  Kicsit dalolászós hangulatban vagyok. – csengett a hangja.

- Átalakítottad a szöveget? Nem rémlik, hogy így lenne. – mosolyogtam, majd óvatosan vállon böktem.

- Szóval ismered. – nevetett fel, az oldalához kapva. – Kicsit még szúr.

- Gyere, a kórház még nyitva van. Ki kell vizsgáltatnod magad.

- Nem akarom, hogy elmenj.

- Zayn. Muszáj, a szüleim kitekerik a nyakamat. – viccelődtem mialatt feltápászkodtunk.

- Csak ígérj meg nekem valamit. – mondta komolyan.

- Igen?

- Ha elmegyek kórházba, és megvizsgáltatom magamat, akkor megengeded, hogy újra lássalak? – húzta mosolygásra a száját, majd elindultunk vissza a táborhoz.

3. fejezet   / Levél /

- Rebekah bocsánat, hogy elkéstem, ígérem, többet nem fordul elő. – mentegetőztem, amint megláttam a faházamban a táborvezetőt. – Taxival jöttem, mert a kocsimat összetörte Zay… vagyis egy férfi tegnap.

- Most az egyszer még elnézem. – kacsintott – Mint látod, a gyerekek már lekötötték magukat.

- Elena néni! Nézd mit csináltam neked. – futott oda hozzám Emily a kezében egy darab papírral. A lapon lévő rajz öt gyereket, és egy felnőttet ábrázolt. – Ez itt te vagy. – mutatott rá a legmagasabb, barna hajú leányra.

- Ez nagyon szép. Ügyes vagy. – simogattam meg piros pozsgás arcát, majd Rebekah felé fordultam. – Köszönöm, innentől már elboldogulunk.

Rebekah vette a célzást és az ajtó irányába indult. Miután a gyerekekkel magunkban maradtunk, pakolászni kezdtem. Nem volt konkrét elképzelésem a mai foglalkozást illetően, a polcok ellőtt álltam és csak gondolkoztam és gondolkoztam. Láttam az apróságokat a földön fekve, amint próbálnak művészi alkotásokat létrehozni, és mosoly kerekedett az arcomra. Az-az erőlködés, a kis kezeik mozgása nagyon meghatott abban a pillanatban. A varázs azonban nem tartott sokáig, mert a hangosbemondóban megszólalt egy mély, férfihang.

- Az ebéd elkészült. Először a kicsik, majd a nagyok szíveskedjenek a nevelőjükkel az étkezdébe fáradni.

Letettem a kezemben lévő festékes palettákat az asztalra, amelyeket az alvásidő utáni maradék egy órára szántam, majd a gyerekekkel kézen fogva az ebédlőbe mentünk.

- Nem ízlik! – fintorgott Cole, majd eltolta maga elől a tányért, és durcásan zsebre tette a kezeit.

- Meg sem kóstoltad.

- De Elena néni én nem szeretem a főzeléket. – nézett rám nagy, könnybe lábadt szemekkel.

- Hmm. Szerintem én segíthetek neked, hogy megszeresd.

- Elena! – állt mellém Rebekah. – Én elviszem a gyerekeket csendes pihenőre. Ha végeztetek Colelal ( ejtsd: Kóllal ) gyertek utánunk.

- Köszönöm. – majd integettem a nekik, s egyre távolabb kerültek tőlünk. – Rendben Cole. Most figyelj. – a kanalához nyúltam, amin a friss főzelék volt, majd felemeltem. Kettőt köröztem a levegőben, mellé repülő hangot imitálva. – És most nyisd ki a szád. – mosolyogtam, majd Cole nyitott szájába helyeztem a kanalat.

- Ez vicces! – kiáltott fel Cole, az üres evőeszközt pedig visszaadta nekem. – Még egyszer!

- Ugye, hogy nem is olyan rossz.

- Finom. – mosolygott vissza, a száját eltátva az újabb falat miatt.

***

Most, már egyedül, Cole nélkül mentem vissza a házba. Igyekeztem rendet tenni, hogy mire a kicsiket meghozza Rebekah a csendes pihenőről, addigra minden készen legyen. A kis épület már majdnem teljesen tiszta volt, mikor az asztalon megpillantottam egy levelet, amin ez állt: Elena Lloydnak . Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit tartalmazhat a boríték, így kinyitottam, a tartalmát pedig hangosan olvasni kezdtem.

Elena!

Szeretnélek meghívni téged ma délután 4- re egy kis piknikre, ide a táborral szemben lévő tópartra. A legközelebbi stégen foglak várni.

U.i.: Ne aggódj, már ismerjük egymást (:

- Ez meg ki lehet? – kérdeztem magamtól, majd az asztalra tettem a levelet és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.

- Elena néni! – törte meg a csendet Dylan aki hirtelen a lábamon kezdett csimpaszkodni.

- Dylan, te miért nem alszol? Még tart a pihenő. – értetlenkedtem.

- Nem voltam álmos. Rajzolunk? – fogta meg a kezem, majd az asztalhoz vezetett. Meglátta a levelet, amit szépen lassan lesöpört a földre és a vázlatfüzetet vette maga elé.

Dylannel nagyon jól éreztük magunkat, szinte fel sem tűnt az idő múlása. Két óra körül a többiek is megérkeztek a táborvezető kíséretében, s végre el tudtuk kezdeni az utolsó délutáni foglalkozásunkat. A gyerekek nagyon élvezték, így a mai búcsúzás is nehezen történt meg.

Megpróbáltam bezárni a ház ajtaját, ami elég nehézkesen ment. Már múltkor is majdnem beletörtem a kulcsot a kilincsbe, és ez a malőr majdnem most is megismétlődött. Végül sikeresen elhagytam a tábort, aztán eszembe jutott a levél. Az órámra pillantottam, ami négy óra tíz percet mutatott. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet elmenni a tópartra, de végül is feladtam a saját magammal folytatott vitát és az említett stéget kezdtem keresni.

A tóhoz érve kis nyilacskákra lettem figyelmes, amik egy nádas felé mutattak. Elkezdtem követni az irányt mutató fecniket, majd a növényekhez érve egy apró kis ösvényre lettem figyelmes. A nyilak tovább mutattak, így belevetettem magam a vízi növények alkotta „barlangba”. A nádas rövidesen eltűnt, és egy stéget pillantottam meg előttem. Zayn ült rajta, s köveket dobálgatott a vízbe. Kék kockás inget viselt, alatta egy fehér sporttrikóval és egy fekete csőnadrágot fehér supra cipővel. Jól nézett ki. Hirtelen azonban egy darázs tűnt fel mögöttem, ami rászállt a nyakamra, én pedig sikítozni kezdtem és a stégre ugrottam. Zayn nagyon megijedt, egyből rohant hozzám, hogy segítsen elüldözni a kis zümmögő bogarat.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor a darázs már messze járt.

- Igen. – pattantam fel, majd a kis út felé fordultam, amin eddig jöttem. A lábaim megindultak. Kész voltam, hogy otthagyjam a fiút.

- Várj! Hova mész? – nyúlt a kezem után, amit sikeresen el is csípett.

- El innen. Zayn, ez nem vicces.

- Nem értelek. Csak kedveskedni akartam neked, és jobban megismerni.

- Hogy ugyanúgy kihasználhass, mint a többi rajongót? Én nem vagyok rajongó! – mondtam a szemébe.

- Nem akarlak kihasználni. – emelte fel a hangját, majd elengedte a kezem és a stég másik oldalára ugrott. – Meg akarlak ismerni. Mert kedvellek. Miért nem lehet nekem hinni? – kérdezte szinte könnyes szemekkel, majd hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a tóba zuhant. – Elena segíts! Kérlek.

- Mássz ki Zayn. – fordítottam el a fejem.

- Elena… Nem tudok úszni! – mondta, majd elmerült.

- Rendben Zayn, ez már tényleg nem vicces. – jegyeztem meg, majd a stégen lévő padra telepedtem le. Húsz másodperc után azonban félelem öntött el. Zayn még mindig nem volt sehol. Kezdtem kétségbe esni, majd a korláthoz siettem, ami megakadályozta, hogy a pecabotok a tóba hulljanak, és halkan, félve szuszogni kezdtem.  – Zayn?

2. fejezet    / Nem minden a hírnév /

Hirtelen Zayn teste nehezedett a vállamra, a mellkasomra és a szám köré. Nem bírtam el ezt a hirtelen jött súlytöbbletet, így a lábaim önálló életre kelve kirohantak alólam. Az autók mellett lévő betonjárda szolgált a becsapódás helyszínére, ami nem volt éppen a legkellemesebb dolog.

- Zayn… fáj… - próbáltam megszólalni, de a kezei még mindig a számat fedték. – Zayn…

- Jó ég! – pattant fel, de a kezét még mindig az ajkaimra nyomta. Az arcáról a megbánás és a sajnálat tükröződött. – Nem akartalak fellökni. – mondta szégyenlősen mialatt engem próbált felsegíteni a járdáról. De nem sikerült, csak ott ültem a könnyeimet törölgetve. Mikor meglátta az arcomon végigfutó apró cseppeket, leemelte a tenyerét a számról, s egy kicsit hátrébb húzódott.

- Miért csináltad ezt? – kérdeztem szipogva. A szemeimet a kezemen legeltettem, ami piroslott a vértől és a duzzanatoktól, amiket most szedtem össze.

- Féltem, hogy elsikítod magad, mint általában a többi lány ilyenkor.

- Szóval te úgy ismerkedsz, hogy lányokat löksz fel az utcán. – mondtam, majd a kezeimmel átkulcsoltam a térdeimet.

- Nem. – nevette el magát, majd nekiállt leporolni a fehér pólóját. – Kárpótolhatlak esetleg valamivel? Egy autógramm, közös kép?

- Nem kérek, köszönöm.

- Nem kérsz? – ismételte meg a szavaimat sértetten. – De te tudod, ki vagyok, nem?

- Azt mondtam, nem kérek. – emeltem meg egy kicsit a hangomat, de még mindig magam elé bambultam a térdeim fölött. – Tudod, engem nem izgat, hogy te vagy Zayn Malik.

- Tehát nem?

- Nem. – fordultam felé. – Én nem vagyok egy a rajongóid közül, Zayn. Tudod, a hírnév nem minden. És most, légy olyan kedves, és hagyj magamra.

- De… - akarta mondani, azonban én beléfojtottam a szót.

- Ne aggódj, nem mondom el senkinek, mi történt.

Zayn nagyon össze volt zavarodva. Eleinte még nem akart egyedül hagyni, majd mikor látta rajtam, hogy komolyan gondolom, amit mondtam, hátrálni kezdett a két házzal arrébb levő luxusház felé.

- Zayn. – kiáltottam el magam.

- Igen? – fordult felém mosollyal az arcán.

- Kéne pénz taxira.

- Ohh… Értem. – futott oda hozzám. – Tessék. – nyújtott felém egy köteg pénzt.

- Londonba megyek, nem Los Angelesbe.

- Tartsd meg. Tekintsd előlegnek a kocsid javításához. – kacsintott, majd sarkon fordult és berohant a villába.

Amint eltűnt a fiú egyből a táskámban kezdtem kutakodni. A mobilomat kerestem, ami mint mindig, most is az oldalsó apró kis zsebben volt. Gyorsan tárcsázni kezdtem.

- Háló, tudakozó? – kérdeztem félénken.

- Igen. Jó napot, miben segíthetek?

- A dartfordi autómentők számát szeretném megtudni.

- Máris… - mondta a vonal végéről hallatszó női hang.

* Zayn szemszöge *

Hogy lehettem ilyen ügyetlen. Összetörtem a kocsiját, és még fel is löktem, de nem volt direkt, csak féltem, hogy felfedi, hogy itt vagyunk. Valahogy kárpótolnom kell. Muszáj.

- Zayn, hát hazaértél? – kérdezte Louis egy nagy répával a kezében.

- Látod, nem? – förmedtem rá. – Többiek?

- Liam és Niall a medencében, Harry pedig Tv-t néz.

- Hali Harry.

- Szia Zayn. Mizujs?

- Beszélnünk kell. – mondtam, majd magam előtt tolva Louist a nappalihoz siettem. – Szóval én elszúrtam. Összetörtem egy csaj autóját, fellöktem és majdnem eltörtem a kezét.

- Mit csináltál? – robbant ki Harryből.

- És ha ő egy rajongó? Holnapra már mindenki tudni fogja, hol vagyunk, és vége a tervünknek.

- Ne aggódj Lou. Nem fogja megtudni senki.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – sugárzott Harry hangjából a megnyugvás.

- Mert ő nem egy rajongó. Visszautasított velem egy képet és egy autógrammot, és a fejemre olvasta, a hírnév nem minden, majd elküldött.

- Tesó, nem jössz be neki. – nevetett Harry. Én csak ott álltam, és a cipőmet piszkáltam.

- De neked tetszik, igaz?

- És ha kedvelem? Vagyis nem… – tört ki belőlem egyszerre minden, majd a szobámba siettem. Berobbantam és becsuktam az ajtót. Az ágyra vetettem magam és gondolkozni kezdtem.

* Elena szemszöge *

- Megjöttem. – ordítottam amilyen hangosan csak tudtam.

- Szia kicsim. Milyen napod volt?

- Egész jó. – öleltem át a felém közeledő személyt. – Leszámítva, hogy a kocsimat totálkárosra törték.

- Mi történt? – apa tekintete hirtelen üveges lett, s az újság kicsúszott a kezei közül. Elég vicces látvány volt, de tudtam, ha most kuncogni kezdek, azzal csak rontok a helyzeten.

- Belerohant egy másik sofőr.

- Neked nem esett bajod? – ugrott mellém anya, majd az arcomat kezdte vizsgálni.

- Nem, nem voltam ott, mikor történt. Taxival jöttem haza. Most viszont ha megbocsátotok elmennék zuhanyozni. Hosszú napom volt, reggel viszont mindent elmesélek. Jó éjt.

Nem vártam meg a választ, egyből a fürdő felé vettem az irány, majd a kulcsra zárt ajtó mögött levettem az eddig kötéssel borított kezemről a kardigánomat, és a karomon lévő sebet kezdtem vizslatni.

Nagy nehezen sikerült kitisztítanom az újonnan szerzett sérülést. Este kivételesen nem akartam fél óráig áztatni magamat a forró füdőben, inkább lezuhanyoztam és belebújtam a pihe- puha ágyikómba. Bármennyire is szerettem volna aludni, a gondolataim egy bizonyos személyre terelődtek egyfolytában. Amint sikerült volna álomba szenderülnöm, a telefonom szólalt meg.

- Ki lehet az ilyenkor? – tápászkodtam fel, és a telefonomért nyúltam. – Új sms üzenetet érkezett a következőtől…

1.    1. fejezet   / A tábor /

Egy újabb nap virradt rám, de tudtam, ez más lesz, mint a többi. Ma van az első alkalom, hogy nyári munkát vállaltam a London melletti Dartfordban megrendezésre kerülő napközis táborban. Így 17 évesen a szüleim is egy véleményen osztoznak velem, mégpedig azon, hogy munkát kell találnom, legalább a szünetre. Nagyon izgatott vagyok, nem tudom, hogy menni fog-e az óvodások fegyelmezése, de minden erőmmel azon leszek, hogy kordában tartsam őket.

- Elena! – hallatszott lentről anya hangja. – Lassan el kéne készülnöd. Nem lenne jó, ha már az első napodon egy késés miatt lennél kirúgva.

- Értettem anya! Köszönöm, hogy szóltál. – válaszoltam, majd mosolyra húztam a számat. Nem tudom, mi lenne velem anya nélkül. Amióta Greg eltörte az ébresztőmet, minden reggel ő kelt fel.

Kipattantam az ágyból, majd egyenesen a szekrényem felé indultam. Nem tudom, hogy a kicsik miatt, vagy csak mert bohókás kedvemben voltam, egy fekete Mickey egeres pólót, egy fehér csőnadrágot és egy piros balerina cipőt választottam. A hajamat kifésültem, és lófarokba kötöttem. Miután teljesen felöltöztem, a fürdő szobába is ellátogattam fogat mosni. Nem vagyok a sminkelés híve, így miután befejeztem a fogaim tisztítását, csak alapozót és szempillaspirált tettem fel. Sosem voltam az a fajta, aki egy egész maszkot ken magára, csak azért, hogy akárkinek is megfelejen.

A konyhába érve megpillantottam apuékat. Anya a tűzhely mellett állt, ebédet készített, Greg éppen a telefonjával szórakozott, apu pedig, mint minden szombaton a szokásos heti lapját olvasta.

- Jó reggelt! – üdvözöltem őket.

- Szia kincsem, gyere, reggelizz velünk. – nézett át az újság fölött apa.

- Mi a reggeli?

- Rántotta virslivel. – tette le az asztalra anya a nagy tányér ételt.

Csendben, mindenki nekiállt elfogyasztani a saját részét. Nem beszéltünk, csak a hűtő mellett lévő televíziót fürkésztük. Valahogy mindig csak az unalmas reklámokat sikerült kifognunk. A nyugodt légkört azonban a beszélő dobozban megjelenő, éles hangú nő váltotta fel.

- Jó reggelt kívánunk, ez itt a Good Morning London különkiadása. – kezdett bele, majd akkora levegőt vett, hogy csoda, hogy nem pukkant szét. – A One Direction tagjai bejelentették, szükségük van a kikapcsolódásra, ezért pár hétre megpróbálnak eltűnni a nyilvánosság elől.

Nem nagyon izgatott, ami velük történik, így rezzenéstelenül tovább folytattam a reggelim elfogyasztását.

- A fiúk csak annyit árultak el, hogy London környékén maradva szeretnének pihenni. Katy Hydn jelentkezett a Good Morning London külön kiadásával. További szép napot kívánunk.

- Hé Elena, nem őket isteníted annyira? – kérdezte Greg egy vicsorgásra emlékeztető mosollyal.

- Nem. – fordultam felé, majd felálltam az asztaltól. – Én nem vagyok oda értük, ellentétben a többi velem egykorú lánnyal. Én most megyek. – jelentettem ki határozottan.

- Kiálltam neked a garázsból. – mondta apa, majd letette a karjai közt heverő bulvárlapot.

- Köszönöm. Este találkozunk. Sziasztok.

- Érezd jól magad. – hallottam magam mögött anya hangját, majd becsuktam az ajtót.

A ház előtt parkolt az autóm. Nem a világ legjobb járgánya, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az enyém. Amint a kocsi mellé értem, beszálltam, a hátsó ülésre dobtam a táskámat, és már kész is voltam az indulásra.

Londontól Dartfordba az út körülbelül egy órába telt. Izgultam, hogy el fogok késni, és nem is lesz értelme bemennem, úgy is kirúgnak, de nem így történt. 11- re kellett ott lenni, de én már 10- kor megérkeztem. Mivel nem volt kedvem egymagamban maradni, ezért a tábor felé vettem az irányt. Az „üdülő központ” egy nyaralókkal teli utcában helyezkedett el, egy kis tó partján. Eléggé elszigetelt hely, a lakosság fele pedig csak nyáron teszi tiszteletét errefelé, mikor egy kis fürdőre vágyik. A hosszas nézelődés után bementem az egyik kis faházba, aminek a tetején a TÁBORVEZETŐ felirat állt. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Egy aranyosnak tűnő fiatal nő ült velem szemben, aki éppen papírokat írogatott alá.

- Jó napot kívánok. – szólítottam meg, majd óvatosan elkezdtem felé közeledni.

- Jó napot. – válaszolta. – Miben segíthetek?

- A nevelői állás miatt vagyok itt. Arról értesítettek, hogy ma kezdhetek.

- Értem. Te vagy Elena? Elena Lloyd?

- Igen. – bólogattam.

- Én Rebekah Delray vagyok. Ülj le. – biccentett egy fekete bőrfotel felé. – A te reszortod a háromévesek lesznek. Öt kisgyerek jelentkezett a kézműves foglalkozásokra.

- Öt? – néztem meglepetten. – Velük talán elbírok. – mosolyogtam kínomban.

- Ebben biztos vagyok. Kaptok egy külön faházat, a 2-es számút. Az lesz a te kis uradalmad, amit nyugodtan belakhatsz. Most viszont mennem kell, úgy látom, lassan megérkeznek a gyerekek. Ha most megbocsátasz.

- Pesze. Én is elindulok, és előkészülök a gyerekek fogadására. – szuszogtam, majd felálltam a fotelből és Rebekah előtt léptem ki az ajtón.

Az én faházam, ahol az elkövetkezendő három hetet fogom tölteni, szerencsére nem volt túl messze. Amikor beléptem, igazán elbűvölő látvány fogadott. Tisztaság, melegség és törődés áradt mindenhonnan, amerre csak elnéztem. Narancssárga volt a falak színe, néhol egy- két aranyos festett virággal rajta. A házikó közepén egy asztal volt körülötte öt székkel. Festő állványokkal, gyöngyfűző készletekkel, s természetesen játékokkal találkozhatott mindenki, aki ide betért.

- Elnézést, ez a kézműves szakkör? – kérdezte egy anyuka, aki éppen a síró gyermekét próbálta megvigasztalni. Valószínűleg most eshetett el, mert a kis térdét apró vércseppek ékesítették.

- Igen. Elena vagyok, a nevelő. – indultam el kezet nyújtva a harmincas éveiben járható anyukának.

- Nagyon fiatal vagy, és biztos tehetséges is, ha felvettek ide nyári munkára. – mormolta.

- Még csak 17 vagyok, de értek a képzőművészethez és a gyerekekhez is. – feleltem tisztelettudóan.

- Kérlek nagyon vigyázz rá. Kicsit eleven, de nagyon jó gyerek. – mondta megkönnyebbülve, mikor átvettem tőle az apró kis csimbókot. Egy apró puszi váltás után az anyuka már viharzott is ki a helyiségből.

- Szia. Hogy hívnak kicsim? – kérdeztem tőle, majd leraktam és leguggoltam hozzá.

- Emily vagyok. – mesélte a szemeit törölgetve.

- Emily és Elena vagyok. Mit szólnál, ha most festenénk egyet, amíg a többiek megérkeznek? – vetettem fel az ötletet. Úgy tűnt, belement a dologba, mert máris szaladt az asztalhoz, feltápászkodott és csak várt és várt.

Délre már mind az öt kisember ott volt mellettem. Emily, Cole, Dylan, Emma és Caroline. Az idő nagyon gyorsan telt el a gyerkőcökkel. Festettünk a kifestő könyvben, játszottunk a bábukkal és sikeresen megebédeltettem őket. Annyira összeszoktunk, hogy Cole kivételével senki sem akart hazamenni. Dylanért jöttek utoljára, három órakor így tőle köszöntem el végleg.

- Szia Elena néni. – kiabálta az édesapja karjai közül, majd eltűntek a látóteremből.

- Szia, holnap találkozunk. – integettem. – Istenem, ilyen fáradt is már régen voltam. – csusszant ki a számon, mialatt elkezdtem rendet rakni.

A házból kilépve egy hatalmas puffanást hallottam. Azonnal rohanni kezdtem, féltem, hogy valaki megsérülhetett, s meg is sérült, méghozzá az én autóm. Egy fiatal fiú állt a kocsim mellett a fejét fogva.

- Itt meg mi történt? – kérdeztem követelőző hangon a fiútól.

- Én annyira sajnálom. Itt van a nyaralónk a srácokkal két házra, és nem figyeltem, csak mentem és… - magyarázkodott.

- És totálkárosra törted a kocsimat. – néztem magam elé szomorúan.

- Én nem tudok mit mondani. – fordult felém, és akkor jöttem rá, hogy én már ismerem őt.

- Te vagy Zayn Malik? – kérdeztem tőle meglepetten.

- Ne… - ugrott rám, mikor észrevette, hogy felismertem, s beszédre nyitottam a szám.