3. fejezet   / Levél /

- Rebekah bocsánat, hogy elkéstem, ígérem, többet nem fordul elő. – mentegetőztem, amint megláttam a faházamban a táborvezetőt. – Taxival jöttem, mert a kocsimat összetörte Zay… vagyis egy férfi tegnap.

- Most az egyszer még elnézem. – kacsintott – Mint látod, a gyerekek már lekötötték magukat.

- Elena néni! Nézd mit csináltam neked. – futott oda hozzám Emily a kezében egy darab papírral. A lapon lévő rajz öt gyereket, és egy felnőttet ábrázolt. – Ez itt te vagy. – mutatott rá a legmagasabb, barna hajú leányra.

- Ez nagyon szép. Ügyes vagy. – simogattam meg piros pozsgás arcát, majd Rebekah felé fordultam. – Köszönöm, innentől már elboldogulunk.

Rebekah vette a célzást és az ajtó irányába indult. Miután a gyerekekkel magunkban maradtunk, pakolászni kezdtem. Nem volt konkrét elképzelésem a mai foglalkozást illetően, a polcok ellőtt álltam és csak gondolkoztam és gondolkoztam. Láttam az apróságokat a földön fekve, amint próbálnak művészi alkotásokat létrehozni, és mosoly kerekedett az arcomra. Az-az erőlködés, a kis kezeik mozgása nagyon meghatott abban a pillanatban. A varázs azonban nem tartott sokáig, mert a hangosbemondóban megszólalt egy mély, férfihang.

- Az ebéd elkészült. Először a kicsik, majd a nagyok szíveskedjenek a nevelőjükkel az étkezdébe fáradni.

Letettem a kezemben lévő festékes palettákat az asztalra, amelyeket az alvásidő utáni maradék egy órára szántam, majd a gyerekekkel kézen fogva az ebédlőbe mentünk.

- Nem ízlik! – fintorgott Cole, majd eltolta maga elől a tányért, és durcásan zsebre tette a kezeit.

- Meg sem kóstoltad.

- De Elena néni én nem szeretem a főzeléket. – nézett rám nagy, könnybe lábadt szemekkel.

- Hmm. Szerintem én segíthetek neked, hogy megszeresd.

- Elena! – állt mellém Rebekah. – Én elviszem a gyerekeket csendes pihenőre. Ha végeztetek Colelal ( ejtsd: Kóllal ) gyertek utánunk.

- Köszönöm. – majd integettem a nekik, s egyre távolabb kerültek tőlünk. – Rendben Cole. Most figyelj. – a kanalához nyúltam, amin a friss főzelék volt, majd felemeltem. Kettőt köröztem a levegőben, mellé repülő hangot imitálva. – És most nyisd ki a szád. – mosolyogtam, majd Cole nyitott szájába helyeztem a kanalat.

- Ez vicces! – kiáltott fel Cole, az üres evőeszközt pedig visszaadta nekem. – Még egyszer!

- Ugye, hogy nem is olyan rossz.

- Finom. – mosolygott vissza, a száját eltátva az újabb falat miatt.

***

Most, már egyedül, Cole nélkül mentem vissza a házba. Igyekeztem rendet tenni, hogy mire a kicsiket meghozza Rebekah a csendes pihenőről, addigra minden készen legyen. A kis épület már majdnem teljesen tiszta volt, mikor az asztalon megpillantottam egy levelet, amin ez állt: Elena Lloydnak . Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mit tartalmazhat a boríték, így kinyitottam, a tartalmát pedig hangosan olvasni kezdtem.

Elena!

Szeretnélek meghívni téged ma délután 4- re egy kis piknikre, ide a táborral szemben lévő tópartra. A legközelebbi stégen foglak várni.

U.i.: Ne aggódj, már ismerjük egymást (:

- Ez meg ki lehet? – kérdeztem magamtól, majd az asztalra tettem a levelet és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.

- Elena néni! – törte meg a csendet Dylan aki hirtelen a lábamon kezdett csimpaszkodni.

- Dylan, te miért nem alszol? Még tart a pihenő. – értetlenkedtem.

- Nem voltam álmos. Rajzolunk? – fogta meg a kezem, majd az asztalhoz vezetett. Meglátta a levelet, amit szépen lassan lesöpört a földre és a vázlatfüzetet vette maga elé.

Dylannel nagyon jól éreztük magunkat, szinte fel sem tűnt az idő múlása. Két óra körül a többiek is megérkeztek a táborvezető kíséretében, s végre el tudtuk kezdeni az utolsó délutáni foglalkozásunkat. A gyerekek nagyon élvezték, így a mai búcsúzás is nehezen történt meg.

Megpróbáltam bezárni a ház ajtaját, ami elég nehézkesen ment. Már múltkor is majdnem beletörtem a kulcsot a kilincsbe, és ez a malőr majdnem most is megismétlődött. Végül sikeresen elhagytam a tábort, aztán eszembe jutott a levél. Az órámra pillantottam, ami négy óra tíz percet mutatott. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet elmenni a tópartra, de végül is feladtam a saját magammal folytatott vitát és az említett stéget kezdtem keresni.

A tóhoz érve kis nyilacskákra lettem figyelmes, amik egy nádas felé mutattak. Elkezdtem követni az irányt mutató fecniket, majd a növényekhez érve egy apró kis ösvényre lettem figyelmes. A nyilak tovább mutattak, így belevetettem magam a vízi növények alkotta „barlangba”. A nádas rövidesen eltűnt, és egy stéget pillantottam meg előttem. Zayn ült rajta, s köveket dobálgatott a vízbe. Kék kockás inget viselt, alatta egy fehér sporttrikóval és egy fekete csőnadrágot fehér supra cipővel. Jól nézett ki. Hirtelen azonban egy darázs tűnt fel mögöttem, ami rászállt a nyakamra, én pedig sikítozni kezdtem és a stégre ugrottam. Zayn nagyon megijedt, egyből rohant hozzám, hogy segítsen elüldözni a kis zümmögő bogarat.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor a darázs már messze járt.

- Igen. – pattantam fel, majd a kis út felé fordultam, amin eddig jöttem. A lábaim megindultak. Kész voltam, hogy otthagyjam a fiút.

- Várj! Hova mész? – nyúlt a kezem után, amit sikeresen el is csípett.

- El innen. Zayn, ez nem vicces.

- Nem értelek. Csak kedveskedni akartam neked, és jobban megismerni.

- Hogy ugyanúgy kihasználhass, mint a többi rajongót? Én nem vagyok rajongó! – mondtam a szemébe.

- Nem akarlak kihasználni. – emelte fel a hangját, majd elengedte a kezem és a stég másik oldalára ugrott. – Meg akarlak ismerni. Mert kedvellek. Miért nem lehet nekem hinni? – kérdezte szinte könnyes szemekkel, majd hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a tóba zuhant. – Elena segíts! Kérlek.

- Mássz ki Zayn. – fordítottam el a fejem.

- Elena… Nem tudok úszni! – mondta, majd elmerült.

- Rendben Zayn, ez már tényleg nem vicces. – jegyeztem meg, majd a stégen lévő padra telepedtem le. Húsz másodperc után azonban félelem öntött el. Zayn még mindig nem volt sehol. Kezdtem kétségbe esni, majd a korláthoz siettem, ami megakadályozta, hogy a pecabotok a tóba hulljanak, és halkan, félve szuszogni kezdtem.  – Zayn?