1.    1. fejezet   / A tábor /

Egy újabb nap virradt rám, de tudtam, ez más lesz, mint a többi. Ma van az első alkalom, hogy nyári munkát vállaltam a London melletti Dartfordban megrendezésre kerülő napközis táborban. Így 17 évesen a szüleim is egy véleményen osztoznak velem, mégpedig azon, hogy munkát kell találnom, legalább a szünetre. Nagyon izgatott vagyok, nem tudom, hogy menni fog-e az óvodások fegyelmezése, de minden erőmmel azon leszek, hogy kordában tartsam őket.

- Elena! – hallatszott lentről anya hangja. – Lassan el kéne készülnöd. Nem lenne jó, ha már az első napodon egy késés miatt lennél kirúgva.

- Értettem anya! Köszönöm, hogy szóltál. – válaszoltam, majd mosolyra húztam a számat. Nem tudom, mi lenne velem anya nélkül. Amióta Greg eltörte az ébresztőmet, minden reggel ő kelt fel.

Kipattantam az ágyból, majd egyenesen a szekrényem felé indultam. Nem tudom, hogy a kicsik miatt, vagy csak mert bohókás kedvemben voltam, egy fekete Mickey egeres pólót, egy fehér csőnadrágot és egy piros balerina cipőt választottam. A hajamat kifésültem, és lófarokba kötöttem. Miután teljesen felöltöztem, a fürdő szobába is ellátogattam fogat mosni. Nem vagyok a sminkelés híve, így miután befejeztem a fogaim tisztítását, csak alapozót és szempillaspirált tettem fel. Sosem voltam az a fajta, aki egy egész maszkot ken magára, csak azért, hogy akárkinek is megfelejen.

A konyhába érve megpillantottam apuékat. Anya a tűzhely mellett állt, ebédet készített, Greg éppen a telefonjával szórakozott, apu pedig, mint minden szombaton a szokásos heti lapját olvasta.

- Jó reggelt! – üdvözöltem őket.

- Szia kincsem, gyere, reggelizz velünk. – nézett át az újság fölött apa.

- Mi a reggeli?

- Rántotta virslivel. – tette le az asztalra anya a nagy tányér ételt.

Csendben, mindenki nekiállt elfogyasztani a saját részét. Nem beszéltünk, csak a hűtő mellett lévő televíziót fürkésztük. Valahogy mindig csak az unalmas reklámokat sikerült kifognunk. A nyugodt légkört azonban a beszélő dobozban megjelenő, éles hangú nő váltotta fel.

- Jó reggelt kívánunk, ez itt a Good Morning London különkiadása. – kezdett bele, majd akkora levegőt vett, hogy csoda, hogy nem pukkant szét. – A One Direction tagjai bejelentették, szükségük van a kikapcsolódásra, ezért pár hétre megpróbálnak eltűnni a nyilvánosság elől.

Nem nagyon izgatott, ami velük történik, így rezzenéstelenül tovább folytattam a reggelim elfogyasztását.

- A fiúk csak annyit árultak el, hogy London környékén maradva szeretnének pihenni. Katy Hydn jelentkezett a Good Morning London külön kiadásával. További szép napot kívánunk.

- Hé Elena, nem őket isteníted annyira? – kérdezte Greg egy vicsorgásra emlékeztető mosollyal.

- Nem. – fordultam felé, majd felálltam az asztaltól. – Én nem vagyok oda értük, ellentétben a többi velem egykorú lánnyal. Én most megyek. – jelentettem ki határozottan.

- Kiálltam neked a garázsból. – mondta apa, majd letette a karjai közt heverő bulvárlapot.

- Köszönöm. Este találkozunk. Sziasztok.

- Érezd jól magad. – hallottam magam mögött anya hangját, majd becsuktam az ajtót.

A ház előtt parkolt az autóm. Nem a világ legjobb járgánya, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az enyém. Amint a kocsi mellé értem, beszálltam, a hátsó ülésre dobtam a táskámat, és már kész is voltam az indulásra.

Londontól Dartfordba az út körülbelül egy órába telt. Izgultam, hogy el fogok késni, és nem is lesz értelme bemennem, úgy is kirúgnak, de nem így történt. 11- re kellett ott lenni, de én már 10- kor megérkeztem. Mivel nem volt kedvem egymagamban maradni, ezért a tábor felé vettem az irányt. Az „üdülő központ” egy nyaralókkal teli utcában helyezkedett el, egy kis tó partján. Eléggé elszigetelt hely, a lakosság fele pedig csak nyáron teszi tiszteletét errefelé, mikor egy kis fürdőre vágyik. A hosszas nézelődés után bementem az egyik kis faházba, aminek a tetején a TÁBORVEZETŐ felirat állt. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Egy aranyosnak tűnő fiatal nő ült velem szemben, aki éppen papírokat írogatott alá.

- Jó napot kívánok. – szólítottam meg, majd óvatosan elkezdtem felé közeledni.

- Jó napot. – válaszolta. – Miben segíthetek?

- A nevelői állás miatt vagyok itt. Arról értesítettek, hogy ma kezdhetek.

- Értem. Te vagy Elena? Elena Lloyd?

- Igen. – bólogattam.

- Én Rebekah Delray vagyok. Ülj le. – biccentett egy fekete bőrfotel felé. – A te reszortod a háromévesek lesznek. Öt kisgyerek jelentkezett a kézműves foglalkozásokra.

- Öt? – néztem meglepetten. – Velük talán elbírok. – mosolyogtam kínomban.

- Ebben biztos vagyok. Kaptok egy külön faházat, a 2-es számút. Az lesz a te kis uradalmad, amit nyugodtan belakhatsz. Most viszont mennem kell, úgy látom, lassan megérkeznek a gyerekek. Ha most megbocsátasz.

- Pesze. Én is elindulok, és előkészülök a gyerekek fogadására. – szuszogtam, majd felálltam a fotelből és Rebekah előtt léptem ki az ajtón.

Az én faházam, ahol az elkövetkezendő három hetet fogom tölteni, szerencsére nem volt túl messze. Amikor beléptem, igazán elbűvölő látvány fogadott. Tisztaság, melegség és törődés áradt mindenhonnan, amerre csak elnéztem. Narancssárga volt a falak színe, néhol egy- két aranyos festett virággal rajta. A házikó közepén egy asztal volt körülötte öt székkel. Festő állványokkal, gyöngyfűző készletekkel, s természetesen játékokkal találkozhatott mindenki, aki ide betért.

- Elnézést, ez a kézműves szakkör? – kérdezte egy anyuka, aki éppen a síró gyermekét próbálta megvigasztalni. Valószínűleg most eshetett el, mert a kis térdét apró vércseppek ékesítették.

- Igen. Elena vagyok, a nevelő. – indultam el kezet nyújtva a harmincas éveiben járható anyukának.

- Nagyon fiatal vagy, és biztos tehetséges is, ha felvettek ide nyári munkára. – mormolta.

- Még csak 17 vagyok, de értek a képzőművészethez és a gyerekekhez is. – feleltem tisztelettudóan.

- Kérlek nagyon vigyázz rá. Kicsit eleven, de nagyon jó gyerek. – mondta megkönnyebbülve, mikor átvettem tőle az apró kis csimbókot. Egy apró puszi váltás után az anyuka már viharzott is ki a helyiségből.

- Szia. Hogy hívnak kicsim? – kérdeztem tőle, majd leraktam és leguggoltam hozzá.

- Emily vagyok. – mesélte a szemeit törölgetve.

- Emily és Elena vagyok. Mit szólnál, ha most festenénk egyet, amíg a többiek megérkeznek? – vetettem fel az ötletet. Úgy tűnt, belement a dologba, mert máris szaladt az asztalhoz, feltápászkodott és csak várt és várt.

Délre már mind az öt kisember ott volt mellettem. Emily, Cole, Dylan, Emma és Caroline. Az idő nagyon gyorsan telt el a gyerkőcökkel. Festettünk a kifestő könyvben, játszottunk a bábukkal és sikeresen megebédeltettem őket. Annyira összeszoktunk, hogy Cole kivételével senki sem akart hazamenni. Dylanért jöttek utoljára, három órakor így tőle köszöntem el végleg.

- Szia Elena néni. – kiabálta az édesapja karjai közül, majd eltűntek a látóteremből.

- Szia, holnap találkozunk. – integettem. – Istenem, ilyen fáradt is már régen voltam. – csusszant ki a számon, mialatt elkezdtem rendet rakni.

A házból kilépve egy hatalmas puffanást hallottam. Azonnal rohanni kezdtem, féltem, hogy valaki megsérülhetett, s meg is sérült, méghozzá az én autóm. Egy fiatal fiú állt a kocsim mellett a fejét fogva.

- Itt meg mi történt? – kérdeztem követelőző hangon a fiútól.

- Én annyira sajnálom. Itt van a nyaralónk a srácokkal két házra, és nem figyeltem, csak mentem és… - magyarázkodott.

- És totálkárosra törted a kocsimat. – néztem magam elé szomorúan.

- Én nem tudok mit mondani. – fordult felém, és akkor jöttem rá, hogy én már ismerem őt.

- Te vagy Zayn Malik? – kérdeztem tőle meglepetten.

- Ne… - ugrott rám, mikor észrevette, hogy felismertem, s beszédre nyitottam a szám.