4. fejezet   / Úszás /

- Zayn? – szúszogtam még egyet, majd a pánik felülkerekedett rajtam. Megláttam az utolsó buborékokat, amik a felszínre úsztak, a víz pedig ismét tükörsima lett.

Megijedtem. Nem voltam benne biztos, hogy mit is kéne most tennem, de azt tudtam, hogy sietnem kell. Levettem a cipőmet és ismét a stég végéhez szaladtam. Egy nagy levegőt vettem, majd a fiú után ugrottam a tóba. A landolást követően kicsit meglepett a tény, hogy a víz nagyon mély és hideg, nem beszélve a koszosságáról. Nem láttam semmit, ezért tapogatózni kezdtem körülöttem. Végig futott az agyamon, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, és túlélem, hálát adok anyáéknak, hogy öt éves korom óta kötelező jelleggel rakják tele a napomat úszóedzésekkel.

Ahogy ott kapálóztam a tó mélyén, folyamatosan Zayn járt a fejemben. Nem tudtam, hogy él- e még, és hogy jól van-e. De ami a legfontosabb, minden az én hibám. Ha nem idegesítem fel, és nem vagyok ilyen elítélő vele, talán ez az egész szerencsétlenség meg sem történt volna. Reszketek. Ennek nem csak a rettentően hideg víz az oka, hanem a tudat, hogy esetleg nem találok rá.

Már kezdtem feladni a reményt, így magam elé csaptam egyet, mikor megérintettel egy kezet. Elkezdtem a feje irányába matatni, kivenni, ki lehet az. Mikor elértem a célom, és a kezem a hajába túrt, közelebb húztam magamhoz, majd kinyitottam a szememet. Zayn volt előttem. A szeme nyitva volt, látott engem, de tudtam, hogy már a fulladás határán van, oxigénhiányos állapotban. Gyorsan magamhoz szorítottam, ellöktem magam a talajtól és a felszínre úsztam.

- Zayn? Jól vagy? – kérdeztem tőle, miután a víz felszínére bukkantunk. Egyből a part felé vettem az irányt, ami meglepően messze volt tőlünk. Tudtam, hogy az előző tudakolózásom csupán egy költői kérdés, mivel a fiú nincs magánál, így egyre jobban igyekeztem.

A parthoz érve Zaynt megpróbáltam a stégnek dönteni, hogy amíg én kimászok, ne süllyedjen ismét a mélybe. Miután sikeresen felkapaszkodtam a korláton, bemásztam, s egyből a kezéért nyúltam.

- Nehezebb vagy, mint aminek látszol. – jelentettem ki, mialatt megpróbáltam kihúzni a vízből. Kissé nehézkesen, de megoldottam a problémát, Zaynt pedig a fából összetákolt építményre fektettem.

Nem lélegzett. Az arca hófehér volt, a szeme alatt lila karikák jelentek meg. Az addig kék ingjéből már csak barna, iszapos foszlány lett. A gatyáját a vádlijánál ás a combjánál is kisebb- nagyobb szakadások díszítették.

- Biológia óra. – kezdett kattogni az agyam. – Újraélesztés. Tedd a kezeid a szíve fölé. Nyomd meg huszonnyolcszor, majd fújj levegőt a szájába, mialatt az orrát befogod. Oké. Menni fog. – hajtogattam magamnak bíztatás gyanánt.

Már öt perce csináltam, de Zayn még mindig nem préselt ki magából semmilyen életjelet. A könnyeim csak úgy záporoztak, és teljesen összeomlottam. Megöltem egy hírességet, egy jó embert. Ő megpróbált kedves lenni hozzám, de én csak lenéző viselkedést tudtam felé mutatni. És itt már nem bírtam magammal.

- Zayn! – ordítottam.  Az irántam érzett düh és a kétségbeesés kombinációjának köszönhetően egy hatalmasat vágtam  izmos, iszapos mellkasára. A fekete, borzas hajú teremtés az oldalára fordulva köhögni kezdett. Melegség öntött el, megkönnyebbültem, hogy mégsem hagyott itt, s tért át egy szebb világba. – Jól vagy? – sietve hajoltam hozzá, segítséget nyújtva neki, hogy fel tudjon ülni. Ő azonban nem tervezte, hogy most felkeljen. Egy gyors mozdulattal elkapta a vállamat, maga mellé rántva. Egymás felé fordulva, közvetlen közelből csodáltuk a másik szemeit.

- Köszönöm. – próbált meg mosolyogni, majd a már félig száraz hajamat kisöpörte az arcomból.

- Psztt. – ültem fel. – Most jobb lesz, ha egy nagyon picit pihensz. – mondtam, majd a padnak támaszkodva öleltem át a földön fekvő, kihűlt fiút.

A nap már lassan kezdett nyugovóra térni. A táj, ami elénk tárult erről a kis építményről, varázslatos volt. Az égboltot narancssárga és vörös csíkok cifrázták, aminek egységét csak egy- két szürke, éjszakát jelző felhő bontott meg.

- Gyönyörű, nem igaz? – hallatszott Zayn hangja, aki már két órája a kezeim közt feküdt. Egy pokróccal takartam le, hogy egy kicsit felmelegedjen.

- Nagyon szép. – mosolyogtam. – Rendben leszel?

- Igen. Sokat jelent, amit értem tettél. Nem mindenki ugrott volna utánam.

- Dehogynem.

- Moment in time i’ll find the words to say, ( Időben meg fogom találni a szavakat )

  Before you leave me today. ( Mielőtt ma elhagynál )

  Flashing lights in my mind, ( Villanások maradtak a fejemben )

  Going back to the time, ( Visszamegyek az időben )

  Playing games in the street, ( Az utcán játszok )

  Kicking balls at my feet. ( Rúgom a labdát )

  Dancing with my toes, ( Játszok a lábammal )  

  Standing close to the edge.  ( Közel állok a határhoz )

  Theres a pile of my clothes,  at the end of this pew. ( A ruhám ott van a pad végén )

  Kicsit dalolászós hangulatban vagyok. – csengett a hangja.

- Átalakítottad a szöveget? Nem rémlik, hogy így lenne. – mosolyogtam, majd óvatosan vállon böktem.

- Szóval ismered. – nevetett fel, az oldalához kapva. – Kicsit még szúr.

- Gyere, a kórház még nyitva van. Ki kell vizsgáltatnod magad.

- Nem akarom, hogy elmenj.

- Zayn. Muszáj, a szüleim kitekerik a nyakamat. – viccelődtem mialatt feltápászkodtunk.

- Csak ígérj meg nekem valamit. – mondta komolyan.

- Igen?

- Ha elmegyek kórházba, és megvizsgáltatom magamat, akkor megengeded, hogy újra lássalak? – húzta mosolygásra a száját, majd elindultunk vissza a táborhoz.